/home/napvilag/public_html/bpvalaszt.hu Budapest választ
Videó      A könyvről      Recenzió, hivatkozás, visszhang      Szavazóköri változások     

Az alábbi videó segít tájékozódni a holnapon:





https://www.youtube.com/watch?v=UNhganEr0Tc&feature=youtu.be

A választókerületi és szavazóköri beosztás változásai Budapesten, 1920–1945

Választás
éve
Választás
típusa
Közigazgatási
kerületek száma
Szavazókörök
száma
1925törvényhatósági10200
1926országgyűlési10200
1930törvényhatósági14200
1931országgyűlési14200
1935országgyűlési14250
1935törvényhatósági14200
1939országgyűlési14250 (350)
1945törvényhatósági14595 (1020)

Az 1920. januári nemzetgyűlési választást az 1914-ben megállapított választókerületi beosztás (1914. évi XV. tc. és az 55.000/1914. B.M. sz. rendelet) alapján tartották meg, amely Budapesten 22 egyéni választókerületet határozott meg. Az 1919. novemberi szabályozás szerint „[h]a valamely városban (városi választókerületben) vagy községben a választók száma az ezret meghaladja, az illető város (község) számára annyi szavazatszedő küldöttséget kell alakítani, hogy egy-egy szavazatszedő küldöttségre legfeljebb ezer választó essék” (5.988/1919. M.E. sz. rendelet, 5. §; két évvel később ugyanez a szabály: 2200/1922. M.E. sz. rendelet, 11. §). Budapesten a belügyminiszter 409 szavazatszedő küldöttséget határozott meg (742/1920. B.M. sz. rendelet), majd ennek alapján a városi tanács ugyanennyi szavazókört alakított ki a 22 választókerületben. Ha egy szavazókörben a választójogosultak száma 600 fő alatt maradt (Fővárosi Közlöny (a továbbiakban FK), 1920/2. 33.), ott a szavazás csak egy napig tartott.

Az 1920. júliusi törvényhatósági választáson jelentős módosítás történt. Az egyéni helyett listás szavazást rendeztek, mégpedig az akkori 10 közigazgatási kerülettel megegyező 10 választókerületben (1920. évi IX. tc. 11. §). A szavazókörök száma és beosztása azonban megegyezett a fél évvel korábbival (37.488/1920. B.M. sz. rendelet).

Az 1922. májusi nemzetgyűlési választásra a 22 budapesti egyéniből három nagyobb listás választókerületet alakítottak (3.100/1922. M.E. sz. rendelet, 1. §), amelyek lényegében megmaradtak a következő négy (1926, 1931, 1935, 1939) parlamenti választáson. Az új (római számmal jelölt) és a régi (arab szám) választókerületek között a következő a megfelelés: I. (Buda és Margitsziget): 1–5.; II. (Észak-Pest): 7–15.; III. (Dél-Pest): 6. és 16–22. A szavazókörök száma minimálisan, eggyel változott: a belügyminiszter 410-ben állapította meg a számukat (35.341/1922. B.M. sz. rendelet). A szavazókörök területi beosztásának kialakítása a polgármester és a központi választmány feladata volt, március 14-ei határidővel (38.347/1922. B.M. sz. rendelet). A választókerületi (vk), a közigazgatási kerületi (kk) és a szavazóköri (szk) beosztás a következő volt: I. vk = I. kk, 1–40. szk, II. kk, 41–61. szk, III. kk, 62–82 szk; II. vk = V. kk, 1–33. szk, VI. kk, 34–104. szk, VII. kk (egy része), 105–155. szk; III. vk = IV. kk, 1–12. szk, VII. kk (másik része), 13–41. szk, VIII. kk, 42–107. szk, IX. kk, 108–148. szk, X. kk, 149–173 szk (Budapest Főváros Levéltára (a továbbiakban: BFL) IV. 1407b 1/I/1920).

A választójogosultak számának 1920 utáni jelentős csökkentése miatt a budapesti szavazóköri beosztás igen aránytalanná vált. Ezt a fővárosi központi választmány 1924. június 20-i ülésén szóvá is tette Verebély Jenő kereszténypárti képviselő, aki szavazókörök összevonására nyújtott be javaslatot. Az elnöklő Folkusházy Lajos helyettes polgármester válaszában a központi választmány korábbi határozatára és a megfelelő ügyosztály folyamatban lévő munkájára utalt (FK, 1924/22. 594–595.). Emellett a fővárosi törvényhatósági bizottság újjászervezéséről szóló 1924. évi XXVI. tc. (10. §) megváltoztatta a választási beosztást: 22 listás választókerületet jelöltek ki, amelyek az 1914-es országgyűlési képviselőválasztó kerületeknek feleltek meg, kisebb módosításokkal. A szavazókörök számának megállapítását az új szabályozás szerint a törvényhatóság végzi el és a belügyminiszter hagyja jóvá (7.600/1924. B.M. sz. rendelet). Az új törvényhatósági szavazóköri beosztást a törvényhatósági bizottság hatáskörében eljáró tanács 1924. december 23-i, rendkívüli ülése tárgyalta és fogadta el vita nélkül (1.681/1924. kgy. sz. határozat. FK, 1924/42. 1142.). Az új beosztást a belügyminiszter hagyta jóvá 1925. január 9-én (FK, 1925/3. 86.; a teljes beosztást közli: Budapest jogszabályai. A főváros szabályrendeleteinek, szabályzatainak, szolgálati utasításainak és elvi határozatainak rendszeres évi gyűjteménye 1925–1927. 119–175.). A korábbi 410 szavazókör számát 200-ra csökkentették, így az akkori számítások szerint átlagosan 1520 választójogosult tartozott egy szavazókörbe. A radikális változtatás szükségességét azzal indokolták, hogy a választójogosultak száma jelentős csökkent, és ennek következtében igen aránytalanná vált (egyes szavazókörökben csak 60–70, míg másokban viszont akár 2000 választójogosult is volt). Emellett a budapesti szavazókörök folytatólagos, 1-től 200-ig történő számozásáról is döntöttek. (Korábban a szavazóköri számozást minden választókerületben újrakezdték.) A fővárosi központi választmány 1925. január 8-i ülésén is szóba került az új választókerületi és szavazóköri beosztás, illetve az azokat tartalmazó, a XI. ügyosztály által kiadott segédkönyvekben lévő elírások (FK, 1925/1. 8.)

Az új törvényhatósági szavazóköri beosztást követve a nemzetgyűlési szavazókörök számát is 410-ről 200-ra csökkentették, miután a belügyminiszter hozzájárult a fővárosi tanács ilyen irányú felterjesztéséhez (FK, 1925/14. 408.). Már az új beosztás alapján kezdődött meg az 1926. évre készülő nemzetgyűlési választók névjegyzékének kiigazítása. (Az új, 1925-ös választási törvény csak 1926-ban lépett érvénybe, így az alapján csak 1927-ben készült új névjegyzék). Az 1925. májusi törvényhatósági és az 1926. decemberi országgyűlési választást tehát ugyanazon 200-as szavazóköri beosztás alapján rendezték meg.

Az 1930. decemberi budapesti törvényhatósági választáson ismét új beosztást alkalmaztak, visszatérve a közigazgatási kerületekkel megegyező választókerületi rendszerhez. Az új fővárosi törvény így 14 törvényhatósági listás választókerületet határozott meg (1930. évi XVIII. tc. 16. §; az új közigazgatási kerületek területét a törvénycikk 3. §-a, továbbá a 2.130/1930. és 4314/1930. B.M. sz. rendeletek határozták meg), amelyek az 1935. évi törvényhatósági választáson is megmaradtak. A szavazókörök megállapítását a törvény a polgármester hatáskörébe utalta (2140/1930. B.M. sz. rendelet), aki a 200-as beosztást néhány helyen módosította technikai okokból, például mert az új választókerületi határ kettévágott volna pár szavazókört (107.984/1930–I. sz. polgármesteri rendelet). A 200 szavazókör területének és központi helyiségének leírását a választási bizottságok hirdetménye tartalmazta (FK, 1930/82. 2275–2306.).

Az országgyűlési szavazókörökre azonban ezek a változtatások nem vonatkoztak, maradt az 1926-ra érvényes eredeti 200-as beosztás, így az alapján rendezték meg az 1931. júniusi választást. Arra, hogy az 1930-as törvényhatósági módosítások nem alkalmazták a fél évvel későbbi országgyűlési választásokon, csak közvetett bizonyítékok vannak. Egyrészt lett volna egy olyan szavazókör, amelyet kettévág az országgyűlési választókerületi határ (Észak- és Dél-Pest között a 132. szk., amelynek 1931. évre érvényes végleges névjegyzékét a délpesti választókerülethez számították), másrészt van egy szavazókör, amelynek központja úgy módosult 1930–1931-ben, ami az 1926-os és 1931-es beosztás azonosságát támasztja alá (a 175. szk. 1926-ban és 1931-ben a körút mindkét oldalára kiterjedt, míg 1930-ban csak a körúttól kívül eső részre, a központja 1926-ban és 1931-ben a körúttól befele eső részen volt, míg 1930-ban a körúton kívüli részen). Az 1931-es szokás szerint előrehozott választás volt, így azon az 1927-ben összeállított, azóta csak évenként korrigált névjegyzéket használták.

Már a törvényhatósági választók névjegyzékének 1930-ban történő összeállításánál felmerült, hogy egyes szavazatszedő küldöttségekhez túl sok választójogosult tartozik. A polgármester azzal a kéréssel fordult a belügyminiszterhez, hogy azokban a szavazókörökben, ahol a választójogosultak száma az 1200-at jelentősen meghaladja, a törvényhatósági választáson két szavazatszedő küldöttséget lehessen kiküldeni. A belügyminiszter leiratában ezt a megoldást elutasította, mert zavart okozna, és helyette a nagy szavazókörök kettéosztását javasolta (FK, 1930. nov. 28. 2113–2114.). 1931-ben az új, 1932. évre készülő országgyűlési választói névjegyzék összeállítása előtt a belügyminiszter engedélyt adott a polgármesternek arra, hogy új, 250-es szavazóköri beosztást alakítson ki, kettéosztva a túl sok választójogosulttal bíró szavazóköröket, és figyelembe véve az 1930-as törvényhatósági választásnál történt módosításokat (FK, 1935/71. 1999.).

Az 1935. áprilisi országgyűlési választást így már az új, 250-es beosztás szerint rendezték meg. (A hivatalos választási jegyzőkönyvek 1-től 250-ig terjedő számozást használnak, míg Budapest Székesfőváros Statisztikai Évkönyve 1935-ös számában az eredményeket 1-től 200-ig terjedő, azon belül a, b, c számozással közölték. Utóbbi számozás jelentős része azonban nem jó, valószínűleg hiba csúszott a korábbi és új szavazókörök közötti konvertálásba). E szavazóköri beosztásról fennmaradtak és már digitálisan is elérhetők az egész Budapestet lefedő korabeli térképszelvények (BFL XV.16.e. 251/38. 1–65.). az 1935. évi is előrehozott országgyűlési választás volt, azaz alapja az 1931-ben összeállított, majd utána évenként korrigált névjegyzék volt. Az 1935. júniusi törvényhatósági választásokat azonban az 1930. évi névjegyzék és ennek megfelelően a 200-as szavazóköri beosztás alapján rendezték meg.

A kétféle szavazóköri beosztást 1936-ban egységesítették, amikor az országgyűlési és a törvényhatósági választói névjegyzékeket takarékossági okokból részben közösen állították össze, azaz akkor a törvényhatósági szavazókörök számát is 250-re emelték (431.308/1935-IV. polgármesteri rendelet: FK, 1935/71. 1999.).

Az 1939. májusi országgyűlési választás előtt, 1938-ban a 3 listás választókerületet némileg módosították, hozzáigazítva a fővárosi közigazgatási kerületi beosztáshoz: a választókerületi határok már nem vágták ketté a VII. és a XIV. közigazgatási kerületet. A budai választókerülethez az I–III., XI. és XII. kerületek és a Margitsziget, az északpestihez az V–VII. és XIII., míg a délpestihez a IV., VIII–X. és XIV. kerületek tartoztak (521/1938. B.M. sz. rendelet). Az 1938-as új választási törvény úgy rendelkezett, hogy a fővárosban lehetőleg ne legyen ezernél több választó egy-egy szavazókörben, a szavazókörök számát a belügyminiszter, azok beosztását a polgármester állapítja meg (1938. évi XIX. tc. 6. §). A belügyminiszter a szavazókörök számát elsőre 250-ben határozta meg Budapesten, de felszólította a polgármestert arra, hogy ha a haladéktalanul elvégzendő területi beosztás és az összeírási számlálólapok elbírálása után egyes szavazókörökben a választójogosultak száma meghaladja a törvényben előírtat, akkor még a végleges névjegyzékkészítés előtt tegyen javaslatot a szavazókörök számának újabb megállapítására, azaz növelésére (45.059/1938. B.M. rendelet). E rendelet az ország többi részére is érvényes volt, így a visszajelzések után a belügyminiszter több helyen jelentősen megváltoztatta a szavazókörök számát, de Budapesten maradt a 250-es szám (54.858/1938. B.M. rendelet; a többi törvényhatósági városban mindenhol több szavazókör lett). Ennek ellenére az 1939-es választáson végül a fővárosi szavazókörök száma is tovább, 350-re emelkedett a nagyobb szavazókörök több részre bontásával, de a felosztás nem területileg, hanem a névjegyzékek sorszámozása alapján történt (az utcák ábécé-rendje szerint, azaz például az eredeti szavazókör A–J betűvel kezdődő utcái tartoztak az egyik („a”), a K–ZS betűvel kezdődő utcák a másik („b”) új szavazókörébe). A korábbi 250-es beosztás tehát területileg megmaradt, ahogy a szavazókörök számozása is 1-től 250-ig terjedt, mert a több részre osztott szavazóköröket külön „a”, „b” és esetenként „c” jelzéssel látták el.

Az 1939. évi választás után, 1940. október 11-én módosult a közigazgatási kerületi beosztás: egy kisebb terület átkerült a XI.-ből a XII. kerülethez (526/1940. fővárosi közgyűlési határozat), ami érintette az 1943. és 1944. évi névjegyzékeket.

1945-ben a választójog jelentős kiterjesztése következtében a szavazókörök száma is jóval több lett: 595 alap szavazókört hoztak létre, amelyeket 1939-hez hasonlóan tovább bontottak kisebb egységekre („a”, „b”, esetenként „c” és „d” jelzéssel; PIL 283. f. 28/21. ő. e. és BFL IV.1404. 11–56. doboz).

Recenzió, hivatkozás, sajtóvisszhang, interjú:

Ignácz Károly: Budapest választ. Parlamenti és törvényhatósági választások a fővárosban, 1920–1945. Napvilág Kiadó, Budapest, 2013. 200 p.

Megvásárolható

Recenzió, visszhang

E könyv a történeti választási szakirodalomban eddig jellemző esettanulmányok helyett az adott terület (Budapest) választói magatartását nem egy időpontban, hanem egy egész korszakban vizsgálja, és nem is választásról választásra haladva, hanem az átfogó, általános jellemzőkre figyelve. A két világháború közötti fővárosi társadalom és a választási eredmények térbeli szerkezetének ábrázolására és összehasonlítására kerít sort több módszer használatával, köztük az igen plasztikus, városrészi és szavazóköri kartogramok (térképek) segítségével.

A Horthy-korszakban a modern Budapest a központi hatalom által elismerten és elfogadottan tágabb politikai szabadsággal rendelkezett az ország többi részéhez képest. Ez a szabadság magának a tekintélyelvű rendszernek is feszegette a kereteit. Kérdés, hogy milyen problémákat okozott a fővárosi politikai rendszer működésében az, hogy a jobboldali hatalom nem kívánta átadni Budapest 1919–1920-ban megszerzett vezetését, ám éppen itt nézett szembe a legerősebb ellenzékkel, ahol kevesebb lehetősége volt a választók befolyásolására.

A korszak kormányerőinek dilemmája leegyszerűsítve úgy szólt: hogyan biztosítható a főváros „megfelelő” jobboldali vezetése titkos szavazás mellett és – kiegészülve az országos és a fővárosi vezetés egymástól eltérő konfliktusaival – hogyan hatott mindez Budapest önkormányzatára, autonómiájára? Milyen speciális választási szabályozásokkal és technikákkal („korrektívumokkal”) próbálta korlátozni a hatalom a titkos választásokon megnyilvánuló szabad politikai akaratnyilvánítást, és csökkenteni az ellenzéki erők befolyását?

Mindezek ellenére a pártok által kapott szavazatok mögött valós társadalmi támogatottság állt, ezért a választási rendszer korlátainak figyelembevételével a fővárosi eredmények alkalmasak a választói magatartás vizsgálatára. Milyen volt a korabeli Budapest jellemző „választási térképe”, mennyire volt stabil az egyes pártok, irányzatok támogatottsága a két világháború között? Milyen társadalmi-politikai törésvonalak magyarázhatják a fővárosi választási eredményeket? E könyv a fenti kérdésekre keresi a válaszokat.

*      *      *

IGNÁCZ KÁROLY (1976) történész, a Politikatörténeti Intézet tudományos munkatársa. Fő kutatási területe Magyarország, kiemelten Budapest választástörténete 1920-tól napjainkig. Szerzője és szerkesztője az Önkormányzati választások Budapesten, 1867–2010 (Napvilág Kiadó, Budapest, 2010) című tanulmánykötetnek.

Jelen monográfia alapjául a szerző ELTE Bölcsészettudományi Karán megvédett doktori értekezése szolgált. A kutatás a Politikatörténeti Intézet Budapest-történeti Műhelye Budapest Választási Adattára projekt keretében zajlott. Az intézet és a műhely volt és jelenlegi tudományos munkatársai nagyban hozzájárultak a könyv elkészüléséhez és jobbá tételéhez. A kutatáshoz és a fővárosi választási adatbázis összeállításához nélkülözhetetlen segítséget nyújtottak a Politikatörténeti és Szakszervezeti Levéltár, valamint a Budapest Főváros Levéltárának munkatársai.